Ízbolygó

Tyúkleves

A ház előtt egy falka gyerek játszadozott, nem lehetett átmenni köztük. Az öregember kis botjával tapogatózva ment előre, és csak annyit látott, hogy sok a gyerek.

– Menjetek, menjetek félre! Ez a Gyovaiék háza?

A kisgyerekek utat engedtek. Csendes gyerekek voltak, olyan jó gyerekek, mint a szegény emberek gyerekei szoktak lenni. Egész nap nem ettek még, ha csak egy kis kenyeret nem. Azért gyűltek ide a Gyovaiék háza kapujába, mert jó szag jött a házból.

– Gyovaiék tyúkot vágtak – mondták az öregnek.

De az nem figyelt rájuk, csak kereste a bottal a küszöböt. Bement az ajtón a tornácra, és gondosan behúzta magát az ajtót is. Aztán továbbtopogott a konyhaajtóig.

“Tyúkot – mondta magában -, tyúkot… Tyúkot vágtak? Hm.” Csóválta a fejét, nem helyeselte. Malacot adott el nekik, hát jussa volt beleszólni a Gyovaiék életébe. Most is csak azért jött, hogy megnézze, hogy a malacot jóltartják-e. Csak tegnap hozták el, hát nem bírta ki, meg kellett nézni, hogy jó helyre került-e a malac.

– No, hát tyúkot vágtatok? – nyitott be a konyhába.

A fiatalasszony, Gyovainé, a sparhert mellett állott, és éppen leemelte a fedőt a fazékról, mert nagyon forrt a víz. Gyovainé a felesége húgának az unokája, hát neki szabad megmondani, hogy mi a helyes, mi a helytelen. A fiatalasszony ránézett az öregember loboncos fehér bajuszára, és mentegetőzve mondta:

– Valami megharapta a lábát, nem tudjuk, mi lehetett. Vagy görény, vagy kutya játszott vele. Isten tudja, de nem bírta már húzni magát, le kellett vágni. Meg nem is akart tojni. Én nem tudom, mi van ezekkel a tyúkokkal, akármilyen szép idő, csak nem akarnak már tojni, hogy itt az ősz.

Mentegetőzött, mert érezte, hogy az öreg nem helyesli, hogy hétköznap, szerdán, valaki tyúkot vág.

– Farkassötétség van a szememen – mondta az öregember, és megállt a konyha közepén.

– Üljön le, Antal bátyám – mondta az asszony. Széket vett, s odatette neki, s még segített is leülni.

– Tyúklevest főzöl?

– Levesnek főzöm meg.

Az öreg a vastag, fehér bajuszát mozgatta. Furcsán mozgatta, mert nem volt foga. A konyhában áradozott a jó tyúkleves szag. Ő ma még nem evett semmit, csak egy vereshagymát, kenyér nélkül.

– Tészta is lesz benne?

– Igen, nyújtottam egy szál tésztát. Ha már tyúklevest főzök, hát nyújtottam egy szál tésztát hozzá.

Az öregember hallgatott. Az orra cimpája elkezdett dolgozni. Már nagyon régen nem evett tyúkhúslevest.

– A malac? – mondta motyogva.

– Eszik.

– Jó étkes.

Evvel el volt intézve a malac. Látta, hogy az asszony sürvít. Úgy gondolta, hogy le se ül, csak megnézi a malacot, és aztán megy haza. De ahogy itt ült, és a konyha tele volt tyúkhúsleves szaggal, hát csak ült. Teleszíjja magát a jó szaggal.

– Petrezsejem is van benne?

– Van. Még szép a ződje. Szedtem.

– Van benne – mondta az öreg, és bólogatott. Ő jól tudta, mi a tyúkhúsleves. Csak hát mióta így megszegényedtek, azóta már nemigen kap… De most nagyon a szívére ment a szaga… Már ő nem tud keresni, abból élnek, amit a gyerekek fizetnek bérbe a fődér. Az unokák. Az unokák pedig nagyon keveset adnak, mert az idén kis jégverés volt, nekik sincs. Így osztán csak éppen annyit eszik az öregember, ami jut… A nyál összefutott a szájában, és cuppogott, és csak nézett-nézett a setétségbe, és bólogatott.

Akkor hirtelen felállott és megindult.

– Hová megy, Antal bácsi?

De nem felelt semmit, ment az ajtóhoz, és elment. Amerre botja vitte: az ő vezetője.

– Csak a malacot akartam megkérdezni, hogy eszik-e.

– Nézze meg, Antal bátyám.

– Majd eljövök, majd megnézem.

Valami ellenállhatatlan erő vitte, cipelte kifelé az udvarról, végig a tornácon. Gyovainé kikísérte a kapuig, s ő a gyerekseregen átment, hazafelé baktatott. A gyerekek áhítattal néztek Gyovainéra, aki tyúkhúslevest főz. Soványan és nagy szemekkel bámultak rá. A fiatalasszony nem szólt, visszasietett a konyhába.

Az öregember pedig a kis bottal topogott, ügetett hazafelé. De jó volna egy tányér tyúkhúsleves! De hát a feleségének hiába is mondaná, annak nincs olyan tyúkja, amit valami megharapott volna, és húzná a lábát, pedig nagyon megkívánta a tyúkhúslevest, de ha semmi se harapja meg az ő tyúkjukat…

Ment hát egyik utcáról a másikra, míg haza nem ért… Bizony, nem tudja, hogy híjják ezeket az utcákat, mindnek neve van. Honvéd utca meg ilyenek. Azelőtt csak Verem utca volt, mert Csapó gazdának búzásverme állott itt a sarkon. Ma már nincs verem az utcán.

Ahogy benyitott a saját kiskapuján, egy tyúk verdesett szembe vele. Ez is vesztére kezdett kárálni. Mindjárt eszébe jutott a tyúkhúsleves. Bedöcögött a konyhába. A felesége ott volt és mosott. Kis öreg teknő volt a kis öregasszony előtt, és belehajolva csak mosott.

– Hallod… Vágd le azt a tyúkot!

Az öregasszonynak a szeme is fennakadt.

– Még mifene – mondta – a kend gyomrába!

Ő csak állott a maga setétségében, és nézett.

A felesége otthagyta a teknőt, kisietett az udvarra, és megnézte a három tyúkját.

Egészségesen kapirgáltak.

– Most is tojós – jött vissza.

– Megkévántam pedig. A tyúkhúslevest.

De el volt intézve a dolog.

Az asszony nem szólt. Mosott tovább.

Az öregember pedig csak állott, állott, mintha fejbe vágták volna. Hogy nem akarja neki levágni a tyúkot ez a tepertő asszony.

Bement a szobába, leült az asztal mellett, és ott maradt ülve.

Nézett, nézett, nem látott semmit, csak az igen nagy bánatot. Úgyis farkassetétség van a szemén, de nem attól nem látott, hanem a rettenetes nagy megharagvástól. Hogy ő még egy tyúkot sem ér.

Ide kellett neki jutni öregségére. Hány esztendeje is, hogy felesége neki ez a Bogár Julis?… Hatvanhat esztendeje…, és még egy tyúkot is sajnál tőle… Sohse mondta neki életiben, hogy vágjon tyúkot. Ma mondta… Azelőtt nem kellett mondani, mert anélkül is vágott. Mégpedig nemcsak karácsonykor meg sátoros ünnepeken, hanem akármikor. Aratásidőn mindennap, de másszor is, csak feltálalta: a tyúkhúslevest… De már ez nem törődik ővele… Annyi, mint a tepertő, úgy összeaszalódott, mégis mer… Nem akar ez tyúkot vágni többet?

Rettenetesen fel volt bőszülve. Mán kétszer itt akarta hagyni hatvanhat esztendő alatt, de ha most le nem vágja a tyúkot, akkor… Nem tudott gondolkozni, mintha nemcsak a szemén lenne farkassetétség, hanem a gondolatain is… Csak a szíve reszketett és a belei… Vagy egy fél óráig ült mozdulatlanul, s nézett mereven, gyilkos haraggal. Mindég ilyen volt ez a Bogár Julis. Nem volt kicsiség hatvanhat esztendeig tűrni ennek a szekírozását. De most megelégelte. Most nagyon. Még egy tyúkot se…

Felállott. A sifonhoz ment, kinyitotta, kivette a porcelánt, és ami kis pénz benne volt, a markába öntötte. Betette a zsebébe.

Avval elment. A kis botjával tapogatott ki a szobából. Neki is ment haragjában a kemencének, csak sokára vette észre, hogy az nem ajtó.

Olyan haraggal ment el, hogy Bogár Juli nézhetett utána.

De azért kutya természet szorult ebbe a tepertő asszonyba, még csak utána se szólt. Hatta, hogy ő kimenjen. Még a kapunál is várta egy kicsit, hogy talán megszólal, hogy: “Hajja kend, levágom a tyúkot.” Nem. Engedte, hogy ő világgá menjen.

Akkor is ilyen volt, mikor el kellett adni a szőlőt vagyonváltságba… Akkor is megmondta neki, hogy el kell adni, mert muszáj. Az urak ráéheztek. Ha pedig az urak ráéheznek valamire, akkor annak meg kell lenni. Minthogyha ő a saját passziójából adta volna el… ő már akkor is öreg volt, nem húzhatott ujjat a polgármesterrel… De ezt nem érti Bogár Juli… Ő csak azt érti, hogy ami neki kell, annak meg kell lenni… Úgy lehet takarékos asszonynak lenni, ha mindene megvan. Bogár Juli még nem tudja, mi a szegénység.

Csak ment az utcán, csak ment, s meg sem állott a kocsmáig. A régi Daru-kocsmába ment. Vót ő már itt, ismerte a járást. Vót ő legény is, valaha, abban az időben neki is szabad volt az út ide. Itt se járt mán vagy ötven esztendeje. Most kéntelen a Daru-kocsmába menni, Bogár Juli miatt.

– Egy fertály bort, ténsasszony!

Az meg csak nézett rá, nem is tudja, mi az a fertály.

– Fröccsöt, öregapó? Jó lesz?

– Bor?

– Bor, bor.

– Akkor lehet. De borbul legyen!

A kocsmárosné csak elibe tesz egy hegyes poharat. Ki tudja, mi van benne. Megkóstolja: bor.

Nem szól egy szót sem. Ott ül egy óra hosszat a pohár mellett. Könnyes szemekkel néz a farkassetétségbe. Nehéz élet volt ez, csak próbálja meg akárki evvel a Bogár Julival.

Az egész élet nehéz volt, hatvanhat esztendő alatt sohasem történt az, amit ő akart. Hiába ugat Bogár Juli, nem történt az, amit ő akart… Az történt mindig, amit Juli akart…, mer az mindig a maga feje után ment. Okos szóra sose hallgatott: avval megbeszélni soha nem tehetett semmit, mert nem hallgatott a beszédre… Mindig csak a saját rokonait szerette. A magáéit úgy imádta, mint a szentséget. Ha azoknak baja volt, már meghalt értük, az ő testvéreit meg mindig gazembereknek nézte. Így gazember, úgy gazember, ő soha nem adhatott a maga szegény rokonainak, se testvéreinek, se azok gyermekeinek, ő csak kéntelen volt megenni a jó ételt, mikor az édes testvéreinek falatjuk se volt. Bogár Juli mindet szép szín alatt kitudta a házból, és csak a tulajdon saját rokonainak kedvezett… Ha ő csak egy szót szólott, hogy te…, ennek a szegény Ambrusnak… vagy Mihálynak vagy akárméknek… Akkor már Bogár Juli meghalt. Mintha fejszefokkal verte volna főbe… El is kellett neki szakadni mindenkitül, akit szeretett…, mert aki az ő rokonja volt, az mind csak kért…, a Bogár Juli rokonja meg mindig csak adott… Most osztán benne van… Öreg lett, tehetetlen, büdös, vak… Itt kell neki meghalni a Bogárok meg a Gyovaiak meg a többi Bogár-fajzat közt… Az a Julis is Gyovai, nem tudta azt mondani, hogy: “Anti bácsi, úgyis ócsón vettük meg az utolsó malacukat, maradjon itt, kap egy tányér levest…” Ha olyan jó rokon… Mibe került volna ez neki? De ilyeneken látszik meg. Az öreg nénjének színeskedik, hízeleg, de őt nem jut eszébe megkínálni tyúkhúslevessel. Hát nem igaz, hogy ő olyan kivert kutya ebben a hadban, mint az utolsó?… Most hová menjen?… Neki már minden testvére régen meghalt, már senkije sincs… Jókor kezd vele megmutatkozni Bogár Juli, hogy az ő felkérésére még egy tyúkot se vág. Most menjen az országútra koldulni?…

De az mindegy. Ő Bogár Julival végzett. Ő többet vele egy fedél alatt meg nem hál. “Fene egye meg a kend hasát!” Ilyet mer őneki mondani? Neki, hatvanhat esztendő után?… Most meg?

Most már ki tudja lökni? A fekete fene rágja meg a kend bélit?… Ivott. A bor úgy gyulladozott bensejében, mint a nyers akácvessző a tűzön, csak úgy ropogott, átjárta minden erét és minden csontját. Most jöjjön ide Bogár Julis! Nézze meg, mit csinált! Hogy őtet kocsmára szoktatta. Az akaratosságával. De el is megy a paphoz. Megmondja neki: “Tiszteletes úr, válok!” Majd a pap megkérdi: “Hány éves?…” “Nyócvankilenc…” “Hány esztendős házasok?” “Hatvanhat…” “Hát hatvanhat évig kibírta vele?” “Ki. Hatvanhatig ki. Nem vót rá panaszom hatvanhatig…” Nem mondhatja meg a papnak, hogy vót… Hogy hatvanhat évig házikutya vót, akinek kéztül kellett mindent várni: meg mint a jó kódusnak, akinek az a kötelessége, hogy álljon, csak álljon, míg észreveszik, és vagy löknek neki, vagy elkergetik… Ilyeneket nem mondhat… Nem panaszkodhatik egy papnak… Csak az Istennek, a meg úgyis tudja… Mert mindig a vót evvel a Julival, hogy evvel nem lehetett semmit megbeszélni… Most is azt kellett volna neki kérdeni, hogy: “Édes apjukom, honnan jut kendnek eszébe az a tyúkhúsleves?” Hát ha megbeszélnék, még tán ő is jóllakott volna a szóval, nem eszi az ember a levest olyan forrón, ahogy főzik… De mingyár első szóra: a fene essön a kend büdös hasába… meg ilyeneket…

Nem lehet bírni tovább ezt a tepertő asszonyt. Összeaszalódott. Tizenhét esztendeje nem ereszti magához. Nem is feleség, csak zsandár a házba. Sovány kis tepertő, no… Azér nem főz ez tyúkhúslevest, mer má nem asszony…

Bütykös ujjaival letörölte a kövér könnycseppet a vak szeme sarkából, s lecsapta a vizet a földre, mert mégis férfi az ember, restelli, hogy elsírja magát vénségére.

– No, mi a baj, öregem? – szól rá a kocsmárosné.

– Semmi.

– De van ott valami.

– Semmi köze hozzá.

– Tán bogár ment a szemibe?

Erre megtorpad. Tán tud valamit ez a kocsmárosné? Soká fuldokol, fogatlan ajkait kipufogtatja meg beszívogatja, akkor felcsattan:

– Ne merje a feleségemet…

Azt ne is merje! Mert ami kettőjük közt van, az a kettőjük dolga. Neki lehet a legnagyobb halál, de idegeneknek semmi köze hozzá. Jó asszony, rossz asszony, olyan, amilyen: neki felesége… Addig, míg együtt vannak, egy hitben, addig el kell viselni, és nem tűri, hogy akárki egy szót is szólni merjen…

Összegubbaszkodott, és gyilkosan nézett.

Hogy mer ez a kocsmárosné?… Mi joga van neki?… Tessék tudomásul venni… Idegeneknek nem szabad mást látni, csak azt, hogy tiszta, rendes asszony, most is rá mos…

Az asztalra ütött reszkető, öreg kezével, puhán…, alig érintette meg az asztalt…, s dalolni kezdett:

Szennyes az én ingem,
Szennyes a gatyám is…

Nem jött az emlékezetébe a többi szó. Eltelt egy fél óra is, csak ült magában mereven, farkassetétségben, akkor kijött a többi is:

Majd hoz Kusut tisztát,
Tőr Pesta meg puskát,
Héjjen Galibardi!…

Ez való a kocsmába, nem a keserűség. Így danolták ők azt kislegénykorba. Bogár Juli meg hallgatta az ablak alatt… Akkor még a jányok csak úgy mentek be a Daru-kocsmába, ha behítták táncolni…

– Tésasszony. Kifizetem!

– No, csak fizesse, öregem.

Azóta megfőzhette a rántott levest Bogár Juli.

Felduzzasztotta a bajuszát az orrába, és azt mondta:

– Bogár… Hajja!… De nem a szömömbe ment…, hanem a szívembe… Ha tudni akarja…

Felállott és elballagott… Míg a pappal nem beszél, addig a kocsmában sem szabad… Szakadjon le a kocsmája…

Már az utcán egy kicsit még cifrázta is a lépést… Éj, ha Bogár Juli azóta kitanálta, hogy hun jár?… A fene rágja meg azt a tyúkot…, az igaz, a rántott levest is jól főzi meg…, mer ha főzi, úgy főzi, hogy meglegyen az íze…

Észre se vette, már otthon volt.

Bement a kisajtón. A tornácra. Onnan a pitvarba. Onnan meg a házba. Nem szólt semmit. Leült az asztal mellett.

És aztán ült, az öreg vér csergedezett benne. De nem gondolt semmit. Úgy ült sokáig. Lassan azonban az orrába akadt a tyúkhúsleves szaga, mint Gyovaiéknál. Csiklandozta az emlék, a jó szag…

Üres vót a hasa, hiszen nem vót benne semmi, csak egy fej vereshagyma meg egy fertály bor. Nagyon kutyául kezdte magát érezni. Olyan beteg lett.

Hát csak jön be Bogár Juli, leteszi a cseréptálat az asztalra, nem szól, megfordul, kimegy. Ő pedig ül és vár.

Mér nem szól… ez a cudar?… Itt hagyja magába… Mi van abba a tálba?… Mit kell neki már megint megenni?…

Olyan méregbe jött, azt se tudja, mit kezdjen… Csak dühödött magában. Akkor bejön Juli, mondja:

– No, faljon má!

Erre ő felemeli a két öreg kezét, megragadja a tálat, és: ne neked, öreg cserép!… Úgy elpenderíti, hogy ahogy tál vót az a tál, úgy repül ki a nehézségbe… Nekivágta a kemence oldalának.

Nagy csend lett. Akkor azt mondja a kis tepertő asszony:

– Mit csinál kend? Bódogtalan!… Minek vágta kend ki a tálat a tyúkkal?

Öreg Antal bátya hallgat:

– Tyúkkal?

– Levágtam kendnek a tyúkot… A tojótyúkot… Ha mán úgy megkévánta. Eedes istenem!…

– Tyúk vót benne?

Bogár Juli lehajol, és a földről veszi: – Fogja kend, ez a combja neki.

– Combja?… Tyúkcombja?

Elveszi a kezéből, ráfúj, és beviszi a fogatlan szájába, és azon homokosan elkezdi majszolni.

Nem szól többet az életben. Elég keserűség, hogy hun a leves. A jó tyúkhúsleves…

Móricz Zsigmond