Két gerezd mandarin
Kedd délelőtt volt. A napnak az az órája, amikor a falusi utcák néptelenek, s a városban a villamosokon is akad szabad ülőhely.
Az öregember egy ilyen ülésre telepedett le. Két szatyrát komótosan a lába közé helyezte, kemény bőrkabátja szárnyát a térdnél lesimította, s amikor mindezzel megvolt, hátradőlt az ülésen.
Apró volt az öregember. Az a szívós, sovány fajta, akinek a nap cserzette arca fölött, ha leveszi a kalapját, fehér a homloka. Frissen volt borotválva, a ráncok között a bőre rózsásbarna, akár egy asszonyé. Szája egyetlen vonás, ettől szigorú lett az arca, pedig a vakítóan kék szemek másról árulkodtak. Néztem az öreget, sehogy sem illett a városi díszletek közé. De nem csak ez volt a baj.
Az öregember egyedül volt. A két teli szatyor még hangsúlyosabbá tette egy asszony hiányát. Fekete félcipőben, kendősen, ósdi kézitáskával nem ült a szemközti ülésen senki.
Jó volt nézni az öregembert. Valami akkurátus rend volt körülötte, biztonság és nyugalom, olyan, amit frissen rakott boglyák között, illatos szénakaszálón érez az ember, vagy csöndes pincében, meleg istállóban, ahol a dolgok természetéből következik a békesség, a tárgyak és eszközök rendje, és igen a gondolatoké – nem is lehetne másként. Az öreg körül az összefirkált ülés, a fekete és ezüst festékkel bemázolt ablak mindennek az ellenkezőjéről üvöltött; a rend nélkül való szorongásról, a biztonság hiányáról, amit már megnevezni se tudunk, csak ülünk utazásaink közben e rajzok közepén, ahová ha véletlenül odavetődik egy ilyen kékszemű öregember, akkor talán eszünkbe jut valami régről ismerős, otthonos érzés.
Állomások jöttek, ajtók nyíltak, csukódtak, utaztunk.
Ekkor lehajolt az öreg, és az egyik szatyorból egy csomag piros hálóba kötött mandarint vett elő. Bogózta a csomót, próbálta felszakítani a hálót, nem engedett. A bőrkabát zsebéből akkor bicskát húzott ki, felcsattintotta a pengéjét, felvágta a csomót, és kivett egy mandarint. Ránézett a gyümölcsre, hol is kezdje. Aztán hozzáfogott meghámozni. Nem sietett, nem is halogatta, szép rendben lecsupaszította. Megint megnézte a mandarint, megkezdte, és szájába vette az első gerezdet.
A megállóban ekkor szállt fel egy másik öregember. Hajlott, magas férfi puha cipőben, régi vágású halszálkás felöltőben, széles karimájú kalapban, nyakkendősen, kopott szarvasbőr kesztyűben. Nehezen, csoszogva járt, egy farkasfejes bottal segítette magát. Nem is igen nézett körül, ahogy észrevette az üres helyet, leült.
A mandarinra figyelt oda először. Ami lassan fogyott, megfontoltan, mert a kék szemű öreg komótosan szedte szét a gerezdeket. Éppen a szájához vett egy falatot, amikor találkozott a pillantásuk. Nézte egymást a két ember. Aztán lassan, mint aminek ez a rendje, a kék szemű lehántott két gerezdet.
– Ne sértsen meg, hogy nem fogadja el!
S odanyújtotta.
– Megtisztel vele – mondta a másik.
Lehúzta a kesztyűjét, és nehezen emelve a kezét, elvette a gyümölcsöt.
– Mint a méz – mondta elismerően.
– És magja sincs.
Bólogattak.
Le kellett szállnom. A villamos húzott tovább, folytatódott a kedd délelőtt.
(Schaeffer Erzsébet: Pipacsvirágom)
