“Az ünnep előtti utolsó látogatásom emlékétől próbálok szabadulni, hogy én is a családomra, az ünnepre koncentráljak. De nem megy. A félhomályban csillogó három kis szempár, a mocskos kis arcok látványa mélyebben rögződött bennem ahhoz, hogy elfeledjem.
Megkopogtatom az ajtót, majd betolom. Kilincs nincs, csak egy madzag. A kutya gyorsan besurran a lábam mellett, és tanácstalanul körbenéz. Itt sincs sokkal melegebb, mint kint. A kályhához megy, szimatol. Ma még nem volt begyújtva.
Beljebb, a belső helyiségben, megjelenésemre örömteli kiabálások. Négyen vannak itthon. A nagyobbacska lány az ágy szélén ül. A három kicsi az ágyban, a takaró alatt. Hárman, összebújva, alig több mint egy négyzetméteren fekszenek. Nincs hancúrozás, mert hideg van. Pedig három, négy és ötévesek. Hancúrozhatnának. Csupa mocskos, taknyos mindegyik. Ők még sosem láttak fürdőszobát, fogkefét, tusfürdőt. Víz távolabb, az utcai kútnál, WC sincs. És nincs más sem, gáztűzhely, hűtő, mosógép, konyhaszekrény, edények alig. Tv, rádió sem. Játék annyi, amit én viszek, amíg szét nem megy. Még sosem láttam száradó ruhát náluk. Amikor már nagyon elkoszolódik a gyerekeken, eldobják, vagy elégetik. Én meg újra adok. Mert nem bírom nézni. A kiskád, amit vittem nekik, hetek óta érintetlenül a ház mellett, a földön.
Előveszem a szaloncukrokat. Erre kibújnak a koszos takaró alól. Mind a három mezítláb, a középsőn csak egy rövidnadrág. A másik kettő legalább hosszúnadrágban. Nagy az öröm, tömik be az édességet. A legkisebb nehezen boldogul, fogával tépi a csillogó papírt. A többiek nem segítenek, mindenki a magáéval van elfoglalva. Fél tizenkettő van. Érdeklődöm, reggeliztek e már. A legnagyobb válaszol: még nem. Érdeklődöm a szülőkről. Apu fáért ment, anyu meg elment kaját venni-hangzik az egykedvű válasz.
Próbálok rájuk koncentrálni, hiszen ezért jöttem. Ugrándozva, egymást lökdösve az ágyon örülnek a néhány apróságnak, amit tudtam vinni. Az ő karácsonyuk ennyi 2009-ben. Nem bírok tőlük „Boldog Karácsonyt!” mondattal búcsúzni. Nevetséges lenne. És nincs kedvem nevetni.”
Életem egyik legnehezebb posztja lett ez. Sok könnyel átitatva íródott. Lassan, vontatottan, hiszen minduntalan visszatértem L. Ritók Nóra blogjához és olvastam. Pedig nagyon fájt, amibe ott pillanthattam bele, amit ott láttam. Mégis olvastam, csak olvastam. Kilátástalanság, szegénység, éhezés, kiszolgáltatottság. Mindez pedig nem valami távoli országban. Nem! 2010-ben itthon, Hajdú-Bihar megyében! Nyomor, mélyszegénység… A szavak bekúsznak az ember bőre alá és ott rezegtetnek meg valamit a szívünk táján.
Segíteni kell!
Segíteni, hogy kenyér kerülhessen az asztalra. És hús. Hogy ne legyen éhezés. Hogy karácsonykor pár finom falat is jusson. Hisz gyermekekről van szó! Akik fáznak és éheznek…
Játsszatok velünk és vigyétek a hírét a Sok kicsi akciónak!
És hogy hogyan tudtok segíteni?
Az akció felvezető részében november 16-30 között megismerhetővé válnak a felajánlások: minden nap egy blogger és egy cég programját tesszük közzé, részletes leírással, ezek összesítve a Nyeremények menüpontban lesznek áttekinthetőek. A támogatások felajánlása és a sorsjegyek kiválasztása december 1-től december 14-ig lesz lehetséges a Nyereményjáték menüpontban. A gépi véletlenszám-generátor programmal történő sorsolást december 21-én 15h-tól ejtjük meg közjegyző előtt, és ezután oldalunkon közzétesszük a nyertesek nevét valamint az általuk megadott településnevet. A nyeremények karácsony után, a felajánlóval való egyeztetés után realizálódnak majd.
További részletek a Sok kicsi weboldalán!
