Keresés a blogon

ZSEniális ZSElé

Jan 15th, 2014 by Ízbolygó | 0

A valóságot (magunkat, másokat, az életet, Istent) mindnyájan értelmünk szemein keresztül fogjuk fel. Mégis különbözőképpen látjuk ezeket. A valóságról alkotott képed nem az enyém, és fordítva: az enyém nem a tied. Mindkettőnk képe a valóságról korlátolt és elégtelen, de különbözőképpen. Mindketten félremagyarázzuk és eltorzítjuk a valóságot, de különböző módon. Mindketten látunk valamit a rendelkezésünkre álló igazságból és szépségből, melyre a másik vak. A lényeg az, hogy e vízió dimenziói és tisztasága határozza meg világunk dimenzióit és életünk minőségét. Amilyen mértékben vakok vagyunk, illetve amilyen mértékben torzítjuk a valóságot, oly mértékben csökken életünk és boldogságunk. Következésképp, ha meg akarunk változtatni, akkor először ezen az alapvető vízión, vagyis a valóság felfogásán kell változtatnunk.

A növekedés és a teljesebb élet szemléletváltozást követel. A korlátozó, büntető látásmód valójában lánc, amely gúzsba köt bennünket. Egy helyben toporgunk, minden egyes nap másolata az előzőnek és minden év ismétlése az előző év szomorúságának. Ahhoz, hogy megértsük, miért maradnak olyan sokan a torz látásmód önkéntes rabjai, látnunk kell, hogyan határoz meg bennünket a látásmódunk. Így világosabbá válhat, miért vonakodunk annyira attól, hogy újragondoljuk és felülvizsgáljuk azt a látásmódot, amellyel elkezdtük életutunkat.

Amikor mi emberek először befelé tekintünk, a saját benső világunkba, és aztán kifelé, a valóság többi részére, rögtön rendet, sémát és szabályszerűségeket kezdünk keresni. Megtanuljuk összekötni az okokat a hatásukkal. Egyszóval kiszámíthatóságot keresünk. Biztonságérzettel tölt el bennünket, ha tudjuk mit várjunk. Tetteink és reakcióink sémákba illeszkednek, amelyek azon alapulnak, hogy miként észleljük a valóságot, és hogyan alkalmazkodunk hozzá. Az élet kiszámíthatóvá válik és reakcióink következetesek lesznek. Ennek ellentéte a káosz. A káosz kiszámíthatatlanságot és következetlenséget von maga után. A káosz összezavarja elménket és szétzilálja lelkünket. A káosz nagyon félelmetes élmény.

Talán ez a fő oka annak, hogy ilyen nehézkesen tudjuk megváltoztatni látásmódunkat, akkor is, ha ez könyörtelenül börtönben tart minket. Fogságban tart a félelem, amely azt sugallja, hogy ha elveszítem régi látásmódomat, amely kiszámíthatóságot biztosított, akkor káosz lesz úrrá rajtam. A gond csak az, hogy nincs rá biztosíték, hogy az új jobb lesz, mint a régi. Ki akarná felcserélni a régit újra, minden biztosíték nélkül? Tudom, hogy mit birtokolok, nem tudom azonban, hogy mit fogok kapni vagy éppen mit veszíthetek. Minden változásban van halál és újjászületés. Meghalni a réginek és újjászületni az újnak: ez félelmetes távlat. Ha feladom régi látásmódomat, amely bizonyos értelmet adott életemnek és viselkedésemnek irányt mutatott, akkor az új látásmód ad e majd ugyanilyen biztonságot az életemnek?

100 emberből csupán egy, aki megvalósítja önmagát és képességeit teljes egészében kihasználja. A többség anélkül létezik, hogy igazán élne. Általános vélekedés szerint a legtöbb ember csupán 10%-át hasznosítja életenergiáinak. Csak 10%-át látják a világ szépségének, az emberi érzésvilág mélységének és gazdagságának csupán tíz százalékát élik át. Botorkálnak a világban anélkül, hogy elmélkednének róla, anélkül, hogy kutatnák azt. Úgy élnek, hogy közben a szeretet tört hányadát adják és kapják.

John Powell

Vörös roppanós gránátalma magok. Bármilyen ételt képes elvarázsolni, új dimenzióba helyezni különleges íze által. A zselék nem túl nagy kedvenceim, de a gránátalma naranccsal még ebben is nagyot tudott alkotni. Könnyed desszert az év eleji nagy elhatározásokhoz:)

Hozzávalók:
8 gránátalma + 1 gránátalma a díszítéshez
6 narancs
10 dkg barna nádcukor
1 dl víz
fél citrom leve
6 zselatinlap (agar-agarral is helyettesíthetjük)

A gránátalmákat vágjuk félbe és egy magas falú edénybe (hogy ne fröcsögjön) facsarjuk ki. A narancsokat is. A levekhez adjuk a cukrot és a citromlét és a vizet, felfőzzük. Közben a zselatinlapokat hideg vízbe áztatjuk. Ha felpuhult, kinyomkodjuk és a meleg gránátalmalében feloldjuk. A maradék 1 gránátalma magjait kinyerjuk, ehhez négybe vágjuk a gránátalmát és kifordítjuka a magjait. A zselét egy magas falú műanyag edénybe töltjük és egy éjszakára lehűtjük. Tálaláskor tálcára borítjuk és megszórjuk a gránátalma magokkal. Könnyed desszert.

HELLO 2014!

Jan 15th, 2014 by Ízbolygó | 0

Kedves Ízbolygó olvasók!

BOLDOG, KULINÁRIS ÉLMÉNYEKBEN GAZDAG ÚJ ESZTENDŐT KÍVÁNOK NEKTEK!

Itt egy kis útravaló az idei évre:

Erre az évre, ami most kezdődik, azt kívánom Neked:
Hogy egyre inkább magadba tudj nézni anélkül, hogy ítélkeznél mások vagy magad felett.
Azt kívánom neked, hogy találd meg az erőt ahhoz, hogy képes legyél lágyan nézni és hallgatni magadat, és fel tudd fedezni, hogy akkor is értékes vagy, ha tévedsz.
Azt kívánom neked, hogy ne legyen szükséged arra, hogy bárkit is leértékelj vagy kritizálj ahhoz, hogy bátornak érezd magad.
Azt kívánom neked, hogy tanulj meg elvárások nélkül szeretni, teli marokkal adni és vetni.
Azt kívánom neked, hogy erős legyél ahhoz, hogy szembenézz a régi sebeid fájdalmával, melyek még mindig véreznek azért, mert nem szereted magad és nem fogadod el magad olyannak, amilyen vagy.
Azt kívánom neked, hogy megértsd, senki nem tud boldoggá tenni téged, ha nem hozod létre magadban a béke és öröm központját.
Azt kívánom neked, hogy tanuld meg kivárni, hogy a szeretet magja kisarjadjon az életedben, nyugtalanság és követelőzés nélkül.
Azt kívánom neked, hogy megtaláld lényed legmélyén az elrejtett bölcs ideálodat, akit elfedtek és elfátyoloztak a félelmek, hogy képes legyél szeretetet adni és kapni, feltételek nélkül.
Hogy a 2014-es év tele legyen a bölcsességhez való közeledés próbálkozásaival.

Karácsony 2013

Dec 22nd, 2013 by Ízbolygó | 0

“Dolgoztál, robotoltál, igyekeztél, lihegtél, és gyötörted a lelkedet: „Kit felejtettem ki?” Most végre itt van mindenki. Akikre azt mondja a nyelvünk: a hozzátartozóid. Jó szó. A sokmilliárd ember nem tartozik hozzád. Ezek igen. Ők jönnek el az ágyadhoz, ha beteg leszel, és ők állnak majd legközelebb a koporsód körül. A többi ember távolabb él tőled. Most itt van körülötted az a néhány ember, aki a sorsod játékában főszerepet kapott, nem tudni, miért. Mint egy színdarab fontos jelenetében, összejöttek mind, csomagokkal, éhesen, türelmetlenül, zajongva, zűrös és csillagtalan lélekkel – mert manapság a lelkünk zűrös, zaklatott és csillagtalan.

Az is lehet, hogy nincs itt senki. Most van az a pillanat, karácsony estén, amikor rád szakad az érzés, amit a hétköznapok során nem éreztél, mert megszoktad – hogy egyedül élsz. Nincs senkid. Sokan éljük át ilyenkor a magányt. És sokan a lázas nyüzsgést, a zűrzavart, az örömöt, hogy együtt vagyunk végre… és azt is, hogy ebből az „együttből” hiányzik néha a meghittség. Még jó, ha a fa körül elhangzik a „Mennyből az angyal”, de ez sem az igazi, mert a mohó szemek a földet kutatják, a fa alatti csomagokat: „Mit hozott Jézuska?”

Elfelejtettük, hogy Jézuska nem hoz semmit. Neki sem volt semmije. Csak egy szál köntöse, arra is kockát vetettek a katonák, halála után. Jézuska csak békét tud hozni. És csendet a szívben. És szeretetet – ami a világ legnémább, legnyugodtabb, legszótlanabb állapota. És láthatatlan. Nincs benne lihegés, nyugtalanság, idegesség és lárma. Szertelen lélekkel nem lehet szeretni. Benne van a csodálatos magyar szóban: hogy aki SZER-telen, az nem SZER -et.

Nyugodj meg. Találj egy pillanatot, vagy kettőt, és menj ki a levegőre. És szívd be magadba az éltető, friss levegőt. Mélyen. Jó mélyen, és többször is. Sóhajts ki, és lélegezz be. Lassan, mert a sóhajtás és a lassú, mély lélegzés megnyugtat. És ha egy kicsit megnyugodtál végre, nézz föl az égre. Ha csillagos az ég, válassz ki egy csillagot. Ha felhős, tudd, hogy a csillagod azért ott van, csak nem látod, mert felhő takarja. Ha hull a hó, hagyd, hogy arcodra hulljanak a hópihék: az angyalok küldik neked, a végtelenből – és ingyen. Éld át a csodát. A mindenséget – és önmagadat.

Müller Péter

BÉKÉS, BOLDOG ÜNNEPET KÍVÁNOK NEKTEK!

Melengető curry

Dec 18th, 2013 by Ízbolygó | 0

Van a csoda… Karácsony csodája. Amire várunk. És ami teljesedik. De ez a csoda nem a színes szalagokkal átkötött dobozokban rejlik. Nem a feldíszített zöld fenyő alatt találod. Ezt a csodát másutt kell keresni, másutt lehet megtalálni. Ez a csoda a kedves szavakban, őszinte, szívből jövő kívánságokban, szerető érzésben érkezik. És kell ennél nagyobb ajándék? A következő háromszázhatvanöt napban ezek kísérnek, ezek adnak erőt. Nem a csomagokban lapuló tárgyak, hanem csakis ezek. Csak ezek… Ez a karácsony csodája.

Csitáry-Hock Tamás

Finom, melengető. 6 nap és itt a karácsony!

Hozzávalók:
2 lilahagyma
3 ek szezámolaj
15 dkg csirkemellfilé
3 cm gyömbér
2 tk currypaszta (piros)
fél tk őrölt római kömény
30 dkg sütőtök
2 kaliforniai paprika
2 paradicsom
1 doboz csicseriborsó
3 gerezd fokhagyma
2 doboz kókusztej
1/2 citrom facsart leve

frissen őrölt bors
2 csokor koriander (aki nem szerei, annak petrezselyem)

A csirkemellet és a zöldségeket megmossuk, leszárítjuk. A húst apró kockákra vágjuk, a sütőtököt megtisztítjuk és szintén apró kockákra, a paprikát és a lilahagymát csíkokra vágjuk. A paradicsom csumáját kivágjuk és felkockázzuk. A gyömbért megtisztítjuk és apróra vágjuk. Mindent készítsünk elő, mert innentől gyorsan zajlanak az események!

A wokot előmelegítjük, szinte füstöljön, beleöntjük az olajat, hozzáadjuk egymás után a hagymát és a gyömbért, a csirkét, a pasztát és a római köményt, pár percig pirítjuk, majd mehet bele a paprika és a sütőtök, szintén pár perc pirítás, ezt követően hozzáadjuk a paradicsomot és a kókusztejet és 10 percig főzzük. A végén beleöntjük a csicseriborsót, ízesítjük citrom facsart levével, sóval, borssal, majd a durvára vágott korianderrel megszórjuk és jázmnin rizzsel tálaljuk.

Marie Claire recept

Legkedvencebb adventi és a forralt bor

Dec 15th, 2013 by Ízbolygó | 0

Hová lettek azok a hajnalok? Ki keltett, finoman rázogatva minket az ágyból? Hogyan hagytuk oda a meleg dunyhát a vaksötét szobában? Mosdottunk a jeges lavórban, kapkodva szedtük hideg göncünket, nem adott még meleget a sparhelt. De valaki nálunk is korábban kelt. Pattogva égett a gyújtós a kihűlt platni alatt, s ebben a pattogásban benne volt a forró reggeli tej ígérete, az olajban sült pirítósé… Ha majd hazaérünk… Hogyhogy nem bántuk akkoriban, hogy a pirítós nehéz szaga betölti a konyhát…

Nyikorgott a kiskapu, a sötétben meg a ködben nem láttunk a szomszéd házig se, legfeljebb nagykendős öregasszony-árnyakat, azokat is majd csak a templom felé vivő kaptatón, ahol lehagytuk őket halk csókolommal, hogy együtt érjünk a tótlikiakkal, meg a Hanfland felől jövőkkel a templom elé.

Szuttyogott a latyak magas szárú cipőink talpa alatt, vagy törtük a tócsák szemére fagyott hófehér szemfödelet, s hányszor ropogott a hajnali hó a lábunk nyomán szikrázón, fehéren. Hogyan volt, hogy gyerekkorunkban, gyakorta már adventkor előreküldte szakadó dunyháit az ég…

Akkor már várakoztunk. Ki tudja, hogyan fogalmazta meg a gyerekszív azokon a decemberi hajnalokon, hogy mire vágyik, míg tapossa egyik reggelt a másik után.

– Az egy tett, hogy eljöttök a rorátéra. Azt nem mindenki teszi meg, látjátok… Hogy felkel hajnalban, ruhát ölt, s elmegy a templomba. Ahhoz ember kell, s akarat, gyerekeim…

Ezt mondta a papunk, aki tanár volt, apadhatatlan kút a bölcsessége, de akit botorul elhagytam, s csak a betegágyához találtam vissza. Sokára. Nagyon sokára.

Talán meg se fogalmaztuk, hogy várakozunk. Mégis, tele voltunk vágyakozással. Várakoztunk a hóesésre, a patak hátát borító jégpáncélra, a disznóvágások perzselő, meleg tüzére, az ujjunkra húzott forró malackörmökre, diók pattanó héjára, az olvasztott cukormáz édességére… Az ünnepre. A születésre. A titokra. A Kisjézus jászolára, a meleg szobában a karácsonyfa illatára, alatta a zizegő szalma aranyos kupacára, a gyertyák fényére, az énekre, amit dörmögve kísért apám, sose hallottam énekelni máskor, csak karácsonykor.

És persze vágyakoztunk az ajándék után. Az ajándék után, ami titkot hordozott, a szeretet és odaadás titkát, de ezt akkor még nem értettük. Nem is kutattuk. Csak éreztük, hogy van valami a karácsony körül, ami túlmutat bejglin és szaloncukron, de még a hajas babámon és a testvérem kis teherautóján is messzebbről üzen valamit. Ha még meglenne az öreg Jokl, a falunk tehénpásztora, az talán tudná, hol van az a messze. Az öreg, így mesélték, minden áldott évben, karácsony napján megmosdott, megáldozott és este hat órakor kiállt a főtérre. Ott keresztet vetett és horpadt trombitáján elfújta a Stille Nachtot. Az asszonyok ekkor a parazsas vasalókba tömjént szórtak, s végigfüstölték az istállókat, a pincét, a gazdaságot. S a várva várt karácsony estén megkezdődhetett az ünnep.

Így volt. Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.

Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár. Ebben az “azonnal mindent akarok” korban szinte illetlen mondani, hogy én úton lenni például, lassú vonatokon, sokáig szeretek. Talán, mert már tudom, a megérkezéshez idő kell. Nem véletlen, hogy csak a mesék boszorkányainak és tündéreinek kiváltsága: “hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok…” Rajtuk kívül a régiek gyalogoltak, lóra ültek, szekérre, batárra, tengerjáró hajóra, s utaztak hetekig… S az utazás hosszú ideje alatt szárnyat bontott bennük a vágy:

-De jó lesz már megérkezni! Megölelni végre a rég nem látottakat…!

Ezért nem indultak útnak áldás nélkül.

Böjt után az első falat, hóban, metsző hidegben gyaloglónak a meleg szoba, szomjas vándornak a pohár víz…

A szerelemben is a leggazdagabban hullámzó érzelmek a beteljesedés előtti hosszú várakozás érzelmei.

Meg kell tanulnunk vágyakozni…

Bécs városában voltam két hete, vasárnap. A házigazdák illatos, forró punccsal kínáltak, és meggyújtották a koszorún az első gyertyát…

Advent ideje van. Az ember elcsöndesül, magába néz, ha van rá alkalma, fűszeres forralt bort kortyol, süteményt süt, beteget, barátot látogat. A fogyasztó az áruk földíszített szentélyeiben vásárol, tolong, ajándékot halmoz ajándékra. És milyen a karácsony üzenete… Még ebben az izzadságos igyekezetben is meg-megcsillan néha bennünk a vágyakozás.

Valami méltóra. Hogy pakkok és plázák reménytelen, izgatott hatalmán túl, végre eljussunk a karácsony belső békéjéig.

De ehhez oda kell hagynunk magunkból egy darabot. Nem könnyű. Oda kell hagynunk magunkból valamit, hogy végre megtanuljunk vágyakozni az után, ami már rég a miénk.

Én gyerekkorom hajnali rorátéira.

Ott ülök télikabátban, kiscsizmásan… Két copfom között nézem, ahogy öreg papunk csak áll görnyedten, és nem fárad el újra és újra elújságolni a karácsony hírét: Örömet mondok. Nagy örömet néktek…

Schäffer Erzsébet: Hajnali rorátéim

Forralt bor
Hozzávalók:
7 dl száraz fehérbor
4 dl víz
15-20 dkg barna nádcukor (ízlés szerint)
2 rúd fahéj
8 szem szegfűszeg
3 szem csillagánizs
2 gyümölcstea filter
3 dl frissen facsart narancslé

Elkészítés:
A bort a vízzel és a cukorral egy fazékba öntjük, hozzáadjuk a fahéjat, csillagánizst, a szegfűszeget és felforraljuk, majd 10 percig lobogva főzzük. Végül belelógatjuk a filtert és áztatjuk 5 percig, majd kidobjuk belőle. Végül hozzáadjuk a narancslét és pohrakba töljük. Újramelegíthető!

Creative Commons License
© Ízbolygó est.2007