Élek, köszönöm a kedves, érdeklődő maileket. Tényleg nagyon kedves, hogy így aggódtatok! Köszönöm! Az elmúlt pár nap azonban…huhh, ha tehetném, meg sem történt volna. A hétfő még mindenféle jó dolgokat hozott magával. Bizakodó voltam, hétindítás, egyebek… A dolgaim úgy tűnt, megtalálták a saját medrüket, az idő is melegebbre és naposabbra fordult. Aztán a hét további részében megtapasztalhattam/tuk, milyen is itthon 2009-ben az INGYENES SZOLGÁLTATÁSOK köre.
Szolgáltatás 1: Kedden hostom, az extra úgy döntött, karbantart. Végül is már legalább 2 hónap eltelt úgy, hogy maradéktalanul jól működött a blog. Most 4 napra lerohadt. Én meg szorgalmasan kérdeztem tőlük, miért s hogyan nem, megnyugtattak, már mindjárt nem is fognak karbantartani. Bele is nyugodtam, meg nem is annyira foglalkoztam vele, mert az élet az egyéb területeken is ide-oda csapkodott. Aztán tegnap már az az üzenet fogadott a blogomtól, hogy nincsen meg az a francos adatbázisa:-( Nos, hát én nem vagyok egy IT guru, meg hát nő is vagyok kérem, ráadásul öregszem. Én naív azt gondoltam, hogy ha a bloghoz (és az adatbázisához) 3 napig nem fértem hozzá, majd a negyedik napon az adatbázis már elérhető volt, de nem azon a felületen történik a szerkesztés, szóval akkor én azt gondoltam, hát lehet, hogy nem én nyomtam félre, javítottam bele valamilyen konfig fájlba, hiszen a blogom felé se néztem, ha igen, akkor is csak a “KARBANTARTÁS – 503AS HIBA” verte ki a szememet. Kérdem a szápportot, nos akkor most helyrehozzák-e a dolgot, ha igen mikor? Válasz: Nézzem meg már a konfig fájlomat és állítsam már be megfelelően. Hát, de most komolyan kedves extra! Nem lett volna egyszerűbb megírni, hogy figyu, Te hülye női felhasználó, a host neve változott, állítsd át! És akkor az ember renault jeles lánya nem tölt órákat php fájlok nézegetésével, hanem odakattint, átjavít, aztán működik minden, mint a karikacsapás ismét. Nincs értetlenkedés, zavar az erőben, esetleg kiakadás, aprószentek felemlegetése…. Sőt! Még hálás is lettem volna nekik. De végül megoldottam. Magam. Mert magad Uram, ha szolgád nincsen…
Szolgáltatás 2: ezt nem is igazán nevezném szolgáltatásnak, de “ingyenesnek” csúfolják, bár rettenet pénzt fizetünk érte. Már mi. Azok, akik fizetnek adót, TB-t. Szóval tegnap este Pöttyömmel munka után, negyed 7 magasságában elgurultunk még a pékhez vacsorának valót beszerezni. Naponta kétszer megyek oda, reggel az ovisoknak szerzek be, este magunknak. Mivel reggelente rohanunk, Pöttyöm csak esténként jön be az üzletbe, cseverészik a “péknénikkel”, megnézi az üvegen át, ahogy a pékbácsik dolgoznak, aztán nagy nehezen hazarángatom onnan. Tegnap este is így történt, már éppen a kocsihoz értünk, amikor ő az egyenes terepen elesett. Puff neki. Volt már ilyen, máskor is. A sírást is hamar abbahagyta, ahogy felemeltem. Kicsit fájlalta a térdét, ami egyébként le sem horzsolódott. Hazaértünk, játék, fürdés, aztán én elindultam a városba, hogy találkozzam kedves barátnőmmel Mmel, aki Pöttyöm keresztanyja. Olyan ritkán tudunk elszakadni, mi csajok, hogy úgy igazán jól kidumáljuk magunkat, erre a tegnapira is hetek óta gyúrunk. Úgy egy órája megy a trécs, maikor jön a telefon, a gyerek nem alszik, fáj a keze. Mondom az apukájának, borogassa be. Egy óra múlva ismét hívás, nem alszik és a keze be is püffedt kissé. Közben M elmeséli, hogy a huga kisfiának szilánkosra tört a lába és éppen csak kicsit bepüffedt. Na, akkor már kicsit ideges voltam, aztán végül hazaszáguldottam, lássam, mi a szitu. Gyerek keze lóg, fájlalja, kissé püffedt. Születése óta nem volt kórházban, mondom az apjának, irány az ügyelet. Gondoltuk a Heim Pálban biztosan jól ellátják majd, mert annak oly jó híre van. Éjfélkor egy kedves orvos felvilágosított minket, hogy náluk csak belgyógyászati ügylet van, röntgen nuku, se orvos senincs. Menjünk a Jánosba. Mentünk, mit mentünk, száguldottunk. Pöttyöm közben annyira izgult, megkockáztatom félt, hogy egyfolytában csicsergett az ölemben. Azért mire a Jánosban megtaláltuk a gyermeksebészetet, mindenféle útbaigazító tábla nélkül abban a rohadt nagy sötétségben, már kezdett felmenni a pumpánk. Végre megvan! Feltépjük az ajtót, ami zárva. Kiírva semmi. Egyszercsak kijön egy koboldszerű ember és a következőt kérdezni: Mi van?
Most komolyan. Lehet, hogy addigra már túlérzékenyek voltunk, de hajnalban, amikor az ember nem jószántából cipel egy háromévest a gyereksebészetre, akkor vajon a MIVAN?nal célszerű nyitni? Mondjuk neki, jóestét, a gyerek elesett, keze felpüffedt, fájlalja. Mire ő: Honnan jönnek? Mondjuk honnan, konstatálja, hogy sajnos a körzetbe tartozunk, nem zavarhat el minket. Üljünk le és eltűnik egy ajtó mögött. Ülünk, várunk, közben a hároméves már majd elájul. Velem együtt. Várunk. Jó 20 perc után előkerül a kobold, bemehetünk. Szerzett egy orvost. Orvos megtapogatja a kicsi kezet, közben a kobold irtó paraszt stílusban veszi fel az adatokat. Hozzáteszem, nem is értem, erre miért kell külön koboldot tartani? A doktorbácsi is be tudná gépelni azt a 5 adatot….
Irány a röntgen. Ismét várunk. Pöttyöm fél, nem mer elaludni, már nagyon készen vagyunk. Néptelen folyosó, félhomály, kényelmetlen székek, csend. Sehol, senki. Várunk. Egyszer csak jön egy nő. Csak mi ülünk a folyosón. Elmegy mellettünk köszönés nélkül. Mi a vidéki tuskók köszönünk. Csak úgy viszonzás nélkül. Majd a nő elmegy wcre és újabb 10 perc után behívja Pöttyöt. 3 perc alatt kész a felvétel. Orvos eltűnik. Újabb 10 perc. Visszatér. Eltörött a csont. Gipszelni kell. Ismét 10 perc eltelik. Várunk. Közben RTG-nő ismét nemköszönve távozik. Mi köszönünk a hátának. Azonban érdemes volt várni! Kisvártatva megjelenik ez éjszaka egyetlen emberi alakja. A gipszelő bácsi. Borostás, iszonyú bagószaga keverik valami olcsó arcszesszel. Pöttyöm megjegyzi: büdi. DE! Kedvesen köszön, a gyermekhez folyamatosan beszél, hogy oszlassa a félelmét. Mesél neki, mert a gipszelés érdekes, sőt! Már-már varázslat! Tekeri-csavarja a kötszert, itt bújik ki a nagyujj, itt a többi kicsi. És már készen is van a 15 cmes szupergipsz! Közben a doki is visszatér. Megnézi Pötty milyen bátor. És visszarendel következő csütörtökre. Közben el is készülünk. Két óra hajnalban. Pöttyöm élete első (remélem utolsó is) gipszével büszkén vonul kifelé és köszönget mindenkinek. És dícséri magát: Ugye, milyen bátor voltam Anya? Majd a kocsiban az ölemben azonnal elalszik. Szemem megtelik könnyel.
Hol a francban lett ez az egész eltolva? Ezzel az egészségüggyel? Hol veszett ki belőlük a lélek? Az emberség? Olyannyira, hogy még a kicsi beteg gyermek látványa sem tud belőlük egy kedves szót kihozni? Rengeteg pénzt fizetünk, de hova tűnik vajon? Tényleg nem várná az ember, hogy mint a Vészhelyzetben lobogó fehér köpenyek szaladjanak elénk, vegyék el a gyereket és akarjanak segíteni. Csak egy kis kedvesség, na az sokat lendítene a dolgokon.:-(((
Szolgáltatás 3: Azt hittem, amikor elkezdtük az ovit, hogy azok a nemes célok, amik engem hajtanak, azokat az alkalmazottak is magukévá teszik. Most már tudom, hogy ez hiú ábránd. Nem szabad hinni senkinek, nem szabad bízni senkiben. És csak abban lehetsz biztos, amit saját magad elvégzel. És hogy magas színvonalon szolgáltatni hogyan lehet? Hát úgy, ha magad Uram…..
Tanulságos hetet tudhatok magam mögött. Van egy mondás: Ami nem öl meg, az megerősít. Osztom. Állati erős leszek.:-)))) Amúgy Pöttyöm ma a március15-i óvodás huszárjátékban a hadirokkant szerepét kapta meg. Egy széken ücsörgött felkötött karral, míg a többiek masíroztak körbe, de a kis manók oda-oda mentek és megsimogatták a háborús hős “kórházi kezét”:-)
