VCM, avagy életem első félmaratonja Bécsben. És Pöttyömről…
Nos, hát túl vagyok rajta. Lefutottam a félmaratont. Beletettem 21,1 kmt a lábaimba. Milyen érzés? Tök jó! Holnap elmennék-e újra? Simán! És hogy milyen volt? Pfűűűű…. nehéz róla értelmesen beszélnem. De azért megpróbálom:-) Vannak-e további céljaim? Talán javítani az időeredményemen. Mondjuk ősszel. Asszem bedarált a maratoni gépezet.:-) De most pihenés van!
Mini keresztapjáékkal töltöttük a verseny előtti estét Bécsben, majd ultrakorán aludni tértünk. Őszintén szólva nem emlékszem, mikor feküdtem le 10 körül a múltban… Reggel negyed7kor kelés, aztán öltözés és indulás a rajthoz. Több, mint 32.000 induló volt, így a bécsi tömegközlekedés nem unatkozott reggel, főleg, hogy a város egy részét lezárták. A kétszeres olimpiai bajnok etióp Haile Gebrselassie is velünk (hú ez kicsit erős:-)) futott és új pályacsúcssal érkezett a döntőbe. Érdemes a linkre kattintanotok és elolvasni, ki is a pasi és milyen eredményeket tudhat maga mögött! És mondjuk az kőkemény, hogy annyi idő alatt futja le a maratont, mint én a felet. Pfff….:-)
Az útvonal pedig így festett:
Sajnos, emlékeim elég zavarosak a futásról. Amire emlékszem, az az, hogy sokan futunk. RENGETEGEN. Soha nem lazul a tömeg, bármennyi embert is előzünk meg… És beton, meg házak mindenhol. Néha fák, mintha a Városligetben futnánk. Aztán megint beton-beton-lábak-lábak-emberek… 3-an indultunk neki a távnak, a két férfiember persze nem zöldfülű a maratonok/félmaratonok világában, de G külön örömet szerzett, amikor előző nap felhívott és elmesélte, hogy megbeszélték Lval, hogy futnak nekem iramot. Ez azt jelenti, hogy az általam ideálisnak tartott tempóban futnak, így segítve engem, az újoncot. Miért van ennek jelentősége? Egyrészt, mert ekkora tömegben, hajlamos a zöldfülű (=én) elfutni magát, hiszen visz a tömeg, nyargalsz velük, aztán féltáv után hősi halált halsz, másrészt meg mert motivációs tényező, ha van kihez igazodni. Én 15 kmnél, úgy éreztem, hogy az addigi tempó gyors, L el is szaladt, ment a saját tempójában. Hogy hogy nem, Gral meg elhagytuk egymást… Én meg voltam győződve róla, hogy ő is elszaladt. Bevallom, ezért nem haragudtam volna rá, hiszen tök nagy áldozat, hogy velem küzdötte végig a 21,1 km-t, ahelyett hogy ment volna a saját tempójában. Szóval én akkor belesétáltam, közben ittam és olyanokon töprengtem, hogy vajon mennyi van még vissza… mi a büdös francnak kellett ez nekem… meg hogy ha már eddig elfutottam, csak le kéne futni a maradékot…. Másnem Pöttyöm miatt. Na, ez most innán már lehet, hogy überkusza, de nagyon megható dolgokat láttam futás közben. Voltak idősebbek, atomjó formában (bárcsak én is majd ennyi évesen…), volt egy vak lány, aki segítővel futott (fullrespekt!), aztán volt egy idősebb férfi, aki a 2009-ben elhunyt édesanyja emlékének szentelte futását. Voltak, akik az atom ellen tüntettek/futottak. Szóval kismillió motiváció…
De két napot vissza az időben: pénteken kontrollokra mentünk Pöttyel. Reggel a János kórházban kezdtünk, ahol megnézték, hogy szuperál az akkor 2 napja gipsz nélkül működő jobb keze. Elmondom: Jól! Aztán a JIA miatt mentünk a Tűzoltó u-ba. Közel 2 éve írtam a bejegyzést a sokkoló hírről, hogy Pöttyöm beteg. És most, most írok arról, hogy úgy tűnik…hogy minden jel arra utal, hogy Pöttyöm jól van és elhagyhatjuk a gyógyszereket! Amikor kijöttünk az orvostól, olyanok voltunk, mint két őrült gyereklány, összenevettünk, átöleltük egymást, visongtunk és megbeszéltük, hogy elmegyünk ÜNNEPELNI! És ő ugyanúgy örült, mint én. Aztán kicsit később, megjöttek az örömkönnyek is, ahogy lepergett az elmúlt két esztendő minden ezzel kapcsolatos aggodalma, félelme, györtelme, átvirrasztott éjszakája. Viták, melyek a mára elcsitultak, sebek, melyek lassan, de behegednek… Hosszú idő két év… De túl vagyunk rajta és csak ezt látom, érzem, csak ennek örülök!
És ez is eszembe jutott futás közben. És akkor összeszedtem magam, nekilendültem. Időközben csatlakozott G, aki nem lehagyott, hanem én hagytam el, amíg ő frissített. Nagyon megörültem neki, hiszen ő ismerte a terepet és azért jobb úgy futni, ha nem egyedül kell megküzeni a kilométerekkel. Főleg a végén. Szóval nyargaltunk-nyargaltunk a Mariahilferstrassen és vártam-vártam, hogy célegyenesbe forduljunk és beszaladjunk a célba. És beszaladtunk. És MEGCSINÁLTAM! És tökjó érzés volt! Kaptunk érmet is, meg is gravíroztattuk. Mégis csak az első. S mint ilyen: örök emlék…
1.59.29: 2 órán belül, ahogy szerettem volna.
